2013. január 14., hétfő

Merzse-mocsár - Január #1

Ez a nap is eljött végre. Furcsán indult, mert nem hittem, hogy a város foltosra olvadt "hótakarója" után, egy jeges-havas, mínusz 3 fokos világba érkezünk, Budapest keleti-peremkerületében. Mire odataláltunk, már közel délelőtt 11 óra volt. Nem éppen korai időpont, de a területet felmérni, kicsit körbejárkálni teljesen megfelel. Szóval bementünk a jeges úton autóval a parkolóig, és onnan a tanösvény felé vetük az irányt. Keskeny úton vezetett minket a szántóföld, a nádas szélénél,  telepített, nagyon fiatal tölgy-erdő fái mellett ...


 




Még ha hideg volt is, kárpótolt a hó, a sapka pedig megvédi az ember fejét. Figyeltük a területet, átlagos madármozgás volt csupán, de a hangok a távolból mindig jelezték, ez a hely még télen is különleges. Megint láthattam nádat, hóval terhelt vízparti élőhelyet, jégbe fagyott csipkebogyót, és a fákon oly gyakran megjelenő sárga gombafajt, amit valahogy nagyon szeretek fotózni.



Mikor már eleget haladtunk az ösvényen, jobbra meg is pillantottuk a madárvártát. Itt aztán beindult az élet ! Nádi sármányok rebbentek el, cinke fajok érkeztek kíváncsian, s a távolban ragadozómadarat vettünk észre egy öreg fán, annak villái között ... Távol ült a madár, nem bocsájtkoznék tippekbe, de tartása és mérete alapján biztosan nem énekes madarat láttunk ;-)


Végig haladva a madárvárta fagyos lépcsőin, és a nyáron víz fölött álló pallókon, a fedett részben megpihentünk. Beszélgettünk halkan, figyeltük a nádast, és szendvicset ettünk. Amikor érkezett valami madár, megfotóztuk. Elég közel merészkedtek ... A Nádi poszátát nem egész 4 méterről fotózhattam. Mialatt álldogáltunk  a fedett madárvártában, a ragadozók már ketten voltak, s ahogy jöttek egyre közelebb felismerhetővé váltak. Két Egerész ölyv repült át előttünk, a keleti oldal magas fái felől ... A Nádi poszáta vissza-vissza tért hozzánk a cinkék társaságában. Alig győztük kapkodni a fejünket.











Tovább indultunk, megvárva a lovasokat, tovább észak irányába, míg nem egy Szajkót zavartunk meg napozásában, s ijesztett meg minket ő is lármájával. Kisütött a nap, szinte úgy lehetett napozni, mint egy hegycsúcson. Nem is tetszett a szajkónak, hogy ösztöneitől hajtva 10 métert arébb kellett repülnie, . Tájfotók is készültek ezen az útszakaszon.




 




Tekintve az idő előrehaladtát, s mert nem voltunk még biztos a távolságokban, a járt úton indultunk vissza az autó felé. Ugyan sejtettünk, hogy merre lehet kerülni, és a táj más arcait megismerni, nem mertük bevállalni a hosszú utat. De az irányokat jól éreztük.

Visszafelé egész más arcát mutatta a vidék. Nem csak a fények miatt, hanem mert már tudtuk merre megyünk, több időnk volt figyelni a részletekre. Nagyon éberek a madarak errefelé (is), de nyilván ez az életben maradás záloga. Kár, hogy nem volt időnk kicsit utánuk menni, elindulni az erdősebb részek felé, kicsit a vadak irányába. De legközelebb ez lesz a vezérfonal, s hogy a mocsár környéki területeket körbejárhassuk ! Talán az ellenkező irányból indulunk majd.

Micsoda élet lesz itt tavasztól, ha csak a fele igaz annak, amit az ember itt-ott olvashat erről a területről. Ezért is szeretné(n)k havonta legalább egyszer ellátogatni ide.




Hazafelé indulva, a kocsiban ülve, még megpillantottam egy csapat rigó alkatú madarat, s be is igazolódva mindez kiderült, hogy egy népes fenyőrigó csapatba ütköztünk. Kiszállva az autóból, őket is lefotóztuk. Nekem tetszenek ezek a szürke madarak.


Ez a madár, türelmével meghálálta a szeretetet, és lépésről-lépésre engedett közelebb magához.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése