2019. november 3., vasárnap

Ködös gondolatok

Minden munkanapon 05:30-kor kelek, mert reggel szükségem van időre, amit kedvem szerint nyugodtan használhatok fel. Zuhanyzás, kutyaetetés, reggeli rutin ... Nekem ez az időpont igen korai, de megéri az áldozat, az utazás cserébe azért, ahol élhetek. A hét végére már elfáradok, de ha az ember fotózni akar, felkel a hatodik napon is, mert a jó fények reggel vannak. Ezen a reggelen egy deka fény sem volt, mert olyan tejködbe burkolózott a táj, hogy az autó összes fényszórója mellett is, max 15-20 méterre láttam el. Mikor felértem a Nagyegyházi fennsíkra, rám omlott a hajnali kékes fény, és a köd, az erdő-mező minden neszével. Első gondolatom az volt, hogy: "Na haver, ezt csúnyán bebuktad !" Itt ma neked nem terem babér. Nem is termett, kaptam viszont mást. Távol álljon tőlem minden szenteskedés, mézes-mázas szófordulatok, de azt kell mondanom, befogadott a természet. Az összes madár a bokrokban, az összes nesz és "szellem" a mezőn, és a Jégmadár, melyet megzavartam a tónál, és morcos szürke gém, aki talán aludt volna még egy kicsit. Elrejtett a köd. Feladtam ambícióimat, és egyszerűen csak együtt lélegeztem mind azzal, ami ott és akkor körbevett engem. A bokorban 3 méterre billegett vörösbegy az ágon, de a kevés fény és köd miatt fel sem emeltem a gépet. Tovább is maradt, ismerkedtünk egymással. Végtelen békesség töltött el, mosolygós elégedettség. Csak én voltam, és a végtelen köd, a maga méltó csöndjével ...



Deres fennsík (nagyjából 06:50 körül)

Minden út a ködbe vész. Titokba burkolva tűnik el ...


 Bóklásztam a fennsíkon, de nem találtam őzeket, így a tó felé indultam

 Természetesen ez is magánterület ...

 De képtelen vagyok nem bemenni, hallván a jégmadarat, szürke gémet ...

 Igen, ott rikácsol a sok vízimadár

Vagy 10 percig hallgattam a semmit. Itt éreztem a nagy elfogadást ...

 A Nikon másképp látta. Ez áll közelebb a valósághoz

 A köd adja a legszebb homogén hátteret

 Elcsíptem az őszt

 Színekre lelve ...

A hidegben és a ködben




Nyugodtan kijelenthetem, hogy kellemetlen hideg és párás reggel volt. Mint dacos kisgyerek, földhöz csaphattam volna a fényképezőgépet (Isten mentsen!), hogy "de én felkeltem szombaton is reggel, mikor többet értem volna, ha inkább alszom ... Na ez nem igaz ! Az a békesség, az titokzatos csend, a néha ilyesztő neszekkel, a felmérhetetlen távolságok, a madarak hangja, a lehűlt víz illata, mind-mind bőséges ajándék volt. Engem is elrejtett a csend, és úgy lehettem az élővilágban, hogy ő sem vett észre engem. Érezhettem élettel teli csendjét, úgy érezhettem, hogy én is olyan vagyok mint ő, pedig az ember ma már nem képes belesimulni az élő-be. Kilóg abból, kártékony, romboló, veszélyes arra nézve.

Én mégis a teljes BEFOGADÁST élhettem át.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése