Október első vasárnapján nyakamba vettem a Vértest. Sándor barátomtól kaptam egy fülest, hogy a tanösvénytől kicsit távolabb, az egyik völgyben - már ha az embernek szerencséje van - kijönnek enni a muflunok, és lehet fotózni őket. Nekem a vasárnap jutott, elindultam felfelé délután a Csákberényi tanösvényen. Sok volt az ember, szerettem volna jobban egyedül lenni, kerestem is a kerülő utakat, figyelve az ösvényt jelző jeleket a fák törzsein. Soha nem értettem meg, hogy az emberek nagy részének az erdő meglátogatása, miért egyenlő az üvöltözéssel, és a randalírozással ? Mindezeken túltettem magam, és leküzdve az emelkedőt, a köves saras utat, haladtam célom felé kitartással. A Vértes mint erdő, nem a szokványos fajta, más a növényvilága, mások az illatok, és a mikroklíma is. Szépsége vitathatatlan. Utamon lepkék kísértek, és szép fények. Kezemben a D500, rajta a 150-600 G2. A tájat minden esetben telefonnal fényképeztem, mert vadra mentem, nem akartam esetleg lemaradni objektívcserélgetés miatt. Hadd meséljem el, mutassam meg, milyen élmények értek ...
Ennek a tájnak lelke van
Muflon nem jutott, de ez a szarvas megmutatta magát
Ilyen út vezetett fel a tetejére
A baloldali panoráma ...
Nagyon élveztem minden pillanatát
Még sok lepke repült, a jóidőre való tekintettel ...
Megérkeztem a muflonos völgyhöz, ahol órákig vártam, és hallgattam az emberek üvöltözését
Közben nagyon jól elvoltam, e tündöklő színű bogarakkal
A gyönyörű rétisasokkal
Figyelve a méltóságot röptükben
... hallgatva víjjogásukat ...
Az üresjáratos pillanatokban keresve a közelgő ősz jeletit.
Ez az út vezet a legnagyobb csoda felé ...
Figyelni kell jobbra, amint felérünk a tetőre !
Mindent megér a látvány, még akkor is ha beborul, és elmennek a fények
Itt vártam 3.5 órát a muflonra. Szarvas jött, de vagy harmincan üvöltötték: SZAAAARVAS!
Buktam is a fotót, kivéve azt az egyet, amit a bejegyzés elején mutattam.
Sajnos, aki dolgozik, csak akkor tud menni, amikor az "összes többi" :-(
Sőtétedni kezdett, s mivel nem ismerem az útvonalat, jobbnak láttam visszaindulni
A túra második (balra lefelé, visszaforduló) szakasza, még várat magára ...
De megtanultam már, hogy ugyanaz a hely, az ellenkező irányból teljesen új arcát mutatja
Leértem a vadászmúzeumhoz.
Bevallom, mire megjártam út felét oda-vissza, ezen a dolomitköves saras tájon, felfelé kaptatva, lefelé fékezve, fent a tetőn órákat készenlétben állva, várva a vadra, bizony elfáradtam. Az embereknek köszönhetően, a gyanakvós és óvatos muflon, ki sem dugta az orrát, ígyhát erről lemaradtam.
Mindent kiértékelve, mégis azt mondhatom, hogy a Vértes gyönyörű, és ha esetlegesen kisütne véletlenül a nap még idén ősszel, akkor gyönyörű őszi tájképeket lőhetnénk. A rétisasok röpte, s ahogy a holló támadta őket, a fejem mellett elrepülő több karvaly, rengeteg szajkó, és a völgyben megálló gímszarvas bika, így is nagyon boldoggá tett, mégha ez utóbbi és énközöttem, minimum 1 km volt is a távolság.
A Vértes gyönyörű.
Ennek a tájnak lelke van
Muflon nem jutott, de ez a szarvas megmutatta magát
