Szarvasok

 A tavalyi évben 4+1 kotorékot sikerült találni, melyek közül az egyiknél elkészülhettek ugyanígy május elején a rókafotók. Idén mindegyik élőhely megsemmisült, köszönhetően az emberi tevékenységnek, és telhetetlenségnek. Idén is találtunk rókakotorékot, sőt a környéki nádasban találkoztunk egy gyönyörű vörössel. Többször látogattuk a helyet, de az a példány nem abban a hajlékban él. El kellett fogadnunk, hogy ott nem terem babér, így csavarogni indultunk a környéken. Az általunk "mini Tosacana"-nak nevezett helyen, lecsorogtunk az itatóhoz, melynek környékén sok csapás vezet a völgy aljához, és igen gazdagon található vaddisznótúrás nyom is. Amint megérkeztünk, meglepetésünkre sikerült megpillantani egy szarvast, de olyan hamar - szinte pár lépéssel - el is tünt a domb alján a sűrűben. Kisvártatva balról, egy 8-10 egyedből álló csapat érkezett, amely hosszú perceken át vonult lassan előttünk. Nem voltak izgatottak, hagytak időt szemlélni és fotózni őket. Ez volt az a pillanat, amikor életünkben a legközelebbről csodálhattunk szarvast. Ugyan közeledett a szürkület, a kora este, de szeretném megosztani ezeket a fényképet itt a blogban, mert ezek azok a szép pillanatok, amiért az ember útra kel, és keresi, várja a lehetőséget...

Megállt az idő, és csak dolgozott a zárszerkezet

Itt történhetett meg a csoda

Alkalmunk nyílt megörökíteni egy szép fácánkakast

Ő vezette a rudlit

Kíváncsian szemlélt minket a "leány" ...

A vezér megelégelte, és elindult felfelé a dombra

Utána a többiek, szépen sorban

Pár lépéssel már fel is értek a tetőre. Lenyűgöző a mozgásuk

Itt már messze voltak, de szívemhez közel

Elégedetten indultunk haza, és a területet megkerülve még összefutottunk velük

Relax a nap végén, a halastavat szemlélve

Igen régen kerestem és vártam azt a pillanatot, amely ez alkalommal megtörténhetett.
Fennséges, csodás állatok a szarvasok, kiváltságnak érzem ezt a találkozást.
Ha vadász lennék, kilőhettem volna bármelyiket.

De a mi műfajunk a "vértelen vadászat", és ez így is marad.

Első őszi pillanatok

Tesztelni vittem a Sony Alpha - Pentacon 50/1.8 párost, hogy megnézzem, milyen együtt e két csoda ?! Jócskán benne jártam már a délelőttben, de hamarabb nem tudtam kimenni. Ismét Budakeszire vitt az utam. Úgy voltam vele, hogy fotózok amit ad a táj, és meglátjuk, hogy muzsikálnak, új szerzeményeim. Ez már az ősz, eltűnőben a mezei virágok, már csak pár szirom bomlik a bokrokon, s a távolban bordó faleveleket látni. Idén nehezebben fogadom be, hogy bizony a vénasszonyok nyara is elmúlt már. Ahogy e sorokat írom, október első hétfőjén, bizony fénynek az utcán semmi nyoma, bejött a nyálkás idő. Innentől örömünnep lesz minden kék eges, napsütéses alkalom, mikor is kijut az ember az őszi erdőbe ... Más világ jön, egészen tavaszig. Erre agyban, lélekben be kell rendezkedni. Összeválogattam pár szebb fotót, mely véleményem szerint a napszak ellenére is mutatósra sikeredett. Nézzük meg együtt, mint láttak a gépek, mit kaptam én, aznap ?!

Izgalmas színek

 Sony Alpha 6000 + Pentacon 50/1.8

 Cudar fények voltak, de nagyon élveztem

 Megfelelően távoli háttérrel ennél sokkkal szebben mos

 Már csak ezt a virágot találtam a bokrokon ...

 Úgy gondolom, hogy szépen kezeli a hátteret :-D

No, ezt nem tudom, de valami gumó ... Valakinek a bölcsője

Velem volt természetesen a nagy gép is, a Nikon D7100, szokásos objektívekkel. Nikon 18-55, Tamron 70-300, Tamron 90 macro. Ez utóbbi gyönyörűen dolgozik a MILC vázon adapterrel, ahogy a Pentacon is szintén. Sokat gyönyörködtem a tájban, a kibontakozó őszi színekben, és a megmaradt utolsó nyári hírmondókban ... Szép, és izgalmas élményekben volt részem. Példának okáért majdnem sikerült teljes valójában megfigyelni egy Erdei siklót, de mivel épp egy nőstény Zöld lombszöcskét fotóztam, csak a füvek alá bekúszó sikló farkát, az utolsó 30-40cm-ert láttam, de méreteiből ítélve egészen termetes példány lehetett. Volt látnivaló bőven ...

 Egész közel engedett a Vörös vércse

 Megfigyelhettem táplálékszerzés közben is

 Nagyon dolgozott, hajtotta az éhsége

 A távolban már bontakozott az ősz ...

 Zuzmóval teli fa, nagyon jó makrótéma

  

 Kicsit közelebbről a bordó

 Kiszúrtam több száz méterről, indult a zarándoklat a képekért ...

 Már a végét járja, dacolva az ősszel

 Számomra gyönyörű ...

 Részleteiben is

 Az utolsó munkanapok ...

 A fentebb említett bölcső messzebbről

 Szitáló Vörös vércse 

  

 Egerész ölyv

 Nőstény Zöld lombszöcske (tojócső, egyértelmű ivari bélyeg)

 Örültem neki, mert a fő szezonban nem találkoztunk

 Vissza az autó felé

 Képnézegetés közben, már az autóból. Fácán tojó

Már hazaúton, amikor közel jött újra a vércse ...

Itt sikerült összefutnom a rókával 2x is, és azt veszem észre, hogy ez a terület megújul. Feléled, és összeszedte magát. Figyelve az elmúlt éveket, nagy örömmel látom, hogy rengeteg kincset rejt e táj, s érdemes gyakran meglátogatni, mert sosem enged távozni üres kézzel. Itt még inkább igaz, hogy érdemes egy félreeső helyen lecövekelni, és kivárni, míg enged a titkolózás, s az állatok előmerészkednek. E türelem igen sok ajándékkal kecsegtet. Szeretek itt lenni.

Erdő mélyén, tó mellett

Ismét eljött a várva-várt szombat. Terveinkben az szerepelt, hogy meglátógatjuk az ócsai madárvártát, és részt veszünk egy madárgyűrűzésen, aztán irány Apajpuszta, de vasárnapra tették át a gyűrűzést, így Steve barátommal módosítottuk a programot.

Választásunk a mindkettőnk által nagyon kedvelt farkas-erdőre esett, mely minden alkalommal tartogat valami érdekeset. Vegyes erdő (lombhullató és örökzöld), nádas-lápos szegéllyel, kellemes utakkal, érdekes ösvényekkel tarkított, könnyen bejárható, változatos zöld övezet Káposztásmegyer tőszomszédságában. Hamar megérkeztünk, és el is indultunk befelé, a jól ismert útvonalon.

Hangos volt az erdő, megjött a hideg, az ország minden más pontján hóeséssel, ezért a madarak is összpontosultak szűkebb területekre, így nagy volt a fajgazdagság, változatos, és könnyen elérhető minden madár.

Végtelen sok irány, más-más látnivaló

 Itt már átszellemül az ember

Az első biztató jel, hogy sokan szeretjük őket

Bent az etetőnél, mindig úgy érzem magam, mint a moziban. Egy pörgős akciófilm részesei lehetünk, olyan közelről, hogy a cinkegolyókról elröppenő madarak szárnysuhogását is hallhatjuk, eggyé válva a szárnyasokkal, testközelből megfigyelve őket. Minden pillanatban történik valami, az ember nem is tudja, hová is kapja a fejét, merre fókuszáljon ... Érdemes ráállni egy fajra, és egyszerre csak azt fotózni. Mindeközben a mókusok is jönnek, 2-3-4 példány is, a szélrózsa minden irányából, fáról-fára ugrálva, míg máskor a földön szedegetve jutnak el a nekik kihelyezett műanyag dobozokhoz.

 Zöldike párban

 A széncinege persze mindenütt ott van

 Bizonyára elgondolkodott ...

Figyelte őt az Őszapó

 Arra gondolt, hogy az etetőn nagy a bőség

 Az Őszapó várt, nem szereti a tolongást

 Fentről figyelte ezt a Zöldike is

 Talán itt a földön is jut elég falat ...

Ne butáskodj ! A cinkegolyó finom ! Mis is cinkefaj vagyunk. Gyere !

Na látod ! Most egyél annyit, amennyi csak beléd fér !

Az etetők körül, a következő fajokkal találkoztunk:


Széncinege, Kék cinege, Barátcinege, Erdei pinty, Zöldike, Citromsármány, Szajkó, Nagy fakopáncs, Őszapó. A kicsit messzebb elterülő nádas felől Fácán hangját hallottuk, s a nádas túloldalán pedig a Zöldküllő nevetett felénk. Közel 50 percet töltöttünk az etetőknél, ez alatt sok fotó készült, és videó a mókusról, mert azt nem lehet kihagyni. A mókusnak két faja / alfaja mozog errefelé, a barnásabb "eredeti" Mókus, és a Vörös mókus. Az előbbit jobban kedvelem, de a vörös közelebb jön, bár teljesen idegbeteg. Pattogva halad a fán, hurrogva suhan, "UFO-szerű hangot" kiadva amikor megijed. Persze szarkák, Dolmányos varjak is figyeltek minket.

Miután kockára fagytunk, elhatároztuk, hogy teszünk egy kanyart -most a hosszabb úton-, hogy megnézzük, mit is tartogat nekünk a sűrű, de egy jó sétánál, egy-egy tájfotónál több most nem jutott. Kicsit fotózgattuk az erdő részleteit, és ezerszer elmondtuk egymásnak, hogy mennyire jó itt lenni. Szülőkkel találkoztunk, kik gyermekeiknek mutatták az erdő szépségét, futókkal, nordic-walkingosokkal is, akik elmaradhatatlan vendégei az erdő mélyén található utaknak. És a nyúl ! Megint átfutott előttünk, majdnem ugyanott, ahol a múltkor is. Most sokkal ügyesebb volt, esélyünk nem volt lefotózni, de adott egy-két pillanatot, melyben gyönyörködhettem.

Gyönyörű erdőrészlet. Kedvencem a moha

Micsoda színek ... Pedig tél van.

A nagy séta után visszatértünk az etetőkhöz. Ekkor jött az Őszapó-fotózás, melyre nagyon gyúrtam, mert kedvesek számomra ezek a madarak. Adtak is három percet. Csak rájuk koncentráltam. Gyorsak, élénkek, és nagyon szépek. Nézegettük még a mókusokat, beszélgettünk egy idős természetjáróval, aki 3-4 buszmegálló hosszú úton ér el ide, és még mindig hordja a táplálékot a mókusoknak. Érdekes dolgokat mesélt, s magunkba nézhettünk: Vajon mi hol leszünk 70 évesen ?

Csend és békesség ...

A fotózásra szánt időnk 2/3-át elhasználva, igyekeztünk a másik helyszínre, amely nem más, mint a Kőérberki-tó. Szeretjük. Amilyen kis pocsolyának tűnik, olyan érdekes hely. Tiszta, jó illatú most a Kőérberek-patak, így az abból duzzasztott tó vize is rendben van. Élővilága meglepő. Találkoztunk Dankasirállyal, Kárókatonával, Vizityúkkal, Csörgőrécével, fiatal Szárcsákkal, Vörösvércsével. Állítólag Guvat is jár arra. Mi pedig még mindig várjuk a Jégmadarat, mert többen említették. Ez alaklommal az Ökörszemet nem láttuk, így nem tudtam lefotózni sem.

 Kellemes élőhely, sok meglepetést tartogat

 Csörgőréce hím

 Kárókatona. Mesze rótta a köröket

 Kendermagos réce tojók

 Tőkés réce tojó landolás közben

 A félős Vízityúk rejtekébe siet

 Szárcsából sem volt hiány

 Nem olyan gyakori errefelé

 Ő kíváncsibb volt, jobban viselte a fényképezőgépet

 A Dankasirály is megtette a maga köreit

 Szárcsa és Csörgőréce

 Egerész ölyv

 Tisztes távolságban. Vissza ült a fára a Kárókatona

 Közel repült hozzánk a vércse, mikor megtettük az utolsó körünket

 Még egy Csörgőréce

 És a párja

 Tőkésréce pár. Ők a leggyakoribbak itt is

Érkezés balról

 Már megint viszket a fülem ...

Ő azon gondolkodott, hogy mit is tegyen a diszperzites vödörrel itt, a tó közepén

Nagyon hideg volt, lilára fagytak az ujjaim, s mindketten azt mondhattuk: Megelégedtünk. Így hazafelé vettük az irányt, sok-sok képpel, izgalmas helyzetekkel, megnyugodva ismét egy nehéz munkahét után, kipirult arccal, kicsit más és talán jobb emberként. Vitathatatlanul gyógyit a szabad tér, az állatvilág, és a csend.